az élet nagy kérdései

Nem az az erős ember, aki a kezét használja fegyvernek. Aki igazán intelligens nem a hangjának, hanem a szavainak erejét használja ki. Hiszen mindenkinek van gyengepontja és mindenki sebezhető, akin nem látszik, ő is. Bizony, ha valaki üvölt vagy üt, az gyenge. Igazán gyenge egyéniség. Persze nem jobb ettől egy cseppet sem, ha valaki hallgat és utána hazudozik, "pletykál" fűnek-fának a történtekről vagy meg nem történtekről. Hm...nyilván nem minden ember törekszik arra, hogy erős és intelligens legyen.... Ugye: "mindenki kapott agyat, csak nem mindenki kapott használati uatsítást hozzá"

Amit igazán nem értek és soha nem fogok, hogy miért nem lehet megbeszélni a dolgokat. Van, aki azt mondja túl egyszerű lenne az élet, ha mindenki jóban lenne a másikkal. De én csak annyit mondok, hogy az embereknek épp elég baja van, miért kell még kitalálni, hogy a másiknak mit vétett?! Igenis mindenki magából indul ki, de ez talán még inkább csak a vitára ok, nem minden ember rossz indulatú. Viszont a reakciójából minden ember kiismerhető. Abban a pillanatban ahogy őszintén leállsz vele beszélni, rögtön elárulja magát, minden kitárul eléd és okosnak kell lenned, hogy kezelni tudd. Ezen a ponton dől el, hogy barátok lesztek vagy megutál egy életre... Csak a szavakon múlik, a te szavaidon.

Mi az a pont az ember életében, amikor eldönti, hogy magassarkú helyett inkább egy kényelmes mackó nadrágba bújik, smink és menő frizura helyett csak összefogja a haját, hogy ne a szemébe lógjon és leül a tv elé megnézni egy-két vicces sorozatot, vagy megható-sírós romantikus filmet? Általában ebből a fázisból már nincs visszaút. Aki idáig eljut, nagyon nehezen indul el újra a bulizásba, úgymond "az életbe". Honnan tudjuk, hogy ezt mikor "szabad" hagyni, vagy ez egyáltalán bajnak számít? Mi lesz a barátokkal, mi lesz azokkal az emberekkel, akik vére csillapíthatatlanul pezseg? Vajon annyi sok visszautasítás után még mindig kitartanak mellettünk? Mi csak bölcsen várjuk, míg ők is lenyugszanak és közösen tudunk sírni vagy nevetni a tv adásokon vagy egy éjszakába húzódó társasozáson?

Az életben nagyon sok mindennel így van ez. Ha nem megyünk el edzeni 1-2 hétig, utána már olyan nehéz újra rászánni magunkat az egészséges életmódra. Ha kihagyunk egy-két előadást, akkor már a fene se vesz rá minket, hogy újra felkeljünk reggel a kakassal, hogy izgalmas tudományos tényeket hallgassunk, miközben a meleg ágy és a tudatalattink kedvesebb történeteket tartogat számunkra. Ha látjuk, hogy smink nélkül is épp úgy szépek vagyunk, akkor minek szenvedjünk nap, mint nap újra meg újra a "tökéletesség" elérésére?! Vagy ezzel csak egy álarcot teszünk magunkra, hogy az érzékeny bennsőt megvédjük a kemény és hibákat kereső külvilágtól?

Tudom, az hogy egyszer elmulasztunk egy igazán jó estét és hallgatjuk a barátainkat, hogyan poénkodnak róla a jelenlétünkben nem igazán kellemes dolog. De elvárhatjuk, hogy megértsenek és megkíméljenek bennünket ettől? Sőt, vajon jobb rábeszélni vkit, aki otthon maradna, hogy ne tegye?

Huszonéves korban az ember megfelelően tud mérlegelni a saját sorsa felett? Régen ilyen korban már 3 gyerekről gondoskodtak, de a mai rohanó világban mi még annyira gyerekek vagyunk és felelőtlenek, néha annyira vágyunk arra, hogy legyen, aki a hibáinkat elsimítsa és aki megmondja mi a jó. De ha valaki ránk szól vagy ütközik a véleménye a miénkkel már azt hisszük, hogy rosszat akar... Pedig nem minden fekete és fehér. A középutat meg kell találni, aki nem éri be vele sokat kockáztat. De igazán csak így nyerhet?! 

Nyilván ha tudnánk mi a helyes úgy cselekednénk, de eléggé unalmas lenne az életünk. Míg legnagyobb részt hibáinkból tanulunk (vagy másokéból- de itt fenn álll az esélye, hogy azt hisszük, velünk majd másként lesz), muszáj a saját döntéseinket meghozni. Aki iagzán szeret, így is mindig mellettünk marad. MINDIG.

Hosszú évek óta sportolok, mindenfélét kipróbáltam már, ám mégis csak egy kötött le olyannyira, hogy ma már elmondhatom, hogy kisebb-nagyobb megszakításokkal, de 9 éve karatézom. Hogy miért?

Ecetkóstolók festménye: Kína három tanítómesterét látjuk és az ecet az élet esszenciáját szimbolizálja.

Az első tanítónak (Konfucius) savanyú az arca, másodiknak (Buddha) keserű, és a harmadik (Lao-ce) mosolyog.

-Miért?
-Az ecetnek nem csak simán ecet íze van?

-"Lao-ce szerint az ember mindenkor megtalálhatja azt a harmóniát, amely a kezdet kezdete óta fennáll az Ég és Föld között....a világ nem kelepce, hanem bölcs tanítómester, akinek a leckéit éppúgy jó lesz megtanulnunk, ahogyan törvényeit is követnünk kell. És akkor minden jól megy majd. Lao-ce nem azt javasolja, hogy emelkedjünk a "porvilág" fölé, hanem hogy egyesüljünk a "világ porával".....

Miért mosolyog Lao-ce a festményen? Hiszen az életet szimbolizáló ecet roppant kellemetlen ízű, ezt a másik két arc is híven tükrözi. Ám a taoista, aki harmóniában van az életkörülményekkel, azt is pozitívummá változtatja, ami másoknak negatívum. Taoista nézőpontból a savanyúság és keserűség a kicsinyes és elégedetlenkedő elme szüleménye. Az élet maga édes, ha megértik, és arra használják, amire való. Ez az Ecetkóstolók üzenete."

A fejünkben dől el minden és utána kivitelezzük azt, úgy, ahogy az eszünk kiadja. Mert hiszen, ha a dolgok nem úgy történnek, ahogy elképzeltük, hanem esetleg annál sokkal rosszabbul, ha idegeskedünk, mérgelődünk miatta, mi lesz jobb tőle? Küzdeni kell azért amit akarunk, de néha tudni kell feladni...na igen... és itt jön az én kedvenc bölcseletem: "Istenem adj erőt, hogy elfogadjam azt, ami megváltoztathatatlan, Istenem adj erőt, hogy megváltoztassam, azt amit meg tudok és Istenem adj bölcsességet, hogy felismerjem a kettő közötti különbséget. Amen."

-És mi köze ennek a karatéhoz?

-Ki kell próbálni... ;o)

Kisütött a Nap, na végre :) Itt egy versem, ennek örömére.

Tavaszváró

Minden mi szín és álom,

millió csillag fénylik, várom.

Előjön, mit betemetett a hó,

megannyi mesét tudó szánkó

kerül a padlásra, de a gyermeki mosoly

megmarad, mert kis szívükbe örömöt hoz

a fénylő nap, s fellobban minden érzés

mely rejtve volt, akár a fű a hó alatt.

Fák sokasága legszebb tavaszi kosztümét

veszi elő, s ünnepli, elmúlt a tél!

Csupa kacaj, boldogság morajlik az utcákon,

akár a tenger túl a messzi határon.

Meleget hoz, s fagyot olvaszt

bearanyoz minden pontot,

annak ki magányos, s annak is ki boldog!

Szeretem a hétvégéket, olyan kellemesek. Ha Szegeden vagyok azért, ha otthon vagyok akkor meg azért. Mindkettőnek megvan a maga szépsége. Jó érzés a koliban magam lenni, kicsit rendet rakni, kimosni, mosogatni és a mindennapi rohanásból egy picit megbújni, 'elszökni' a nagy világ forgataga elől. Esetleg filmet nézni, de mindenképp csendben, nyugodtan olvasni, tanulni, okosodni.

Ha pedig otthon vagyok, akkor meg maga a légkör, a család szeretete és békessége öltözteti díszbe szívemet. Ha az egész hétvégém csak a házban töltöm, csak az hogy sétálgathatok a házban, zongorázhatok, tévézhetek, beszélgethetünk, sütünk-főzünk, készítünk, pakolunk, már nagy örömmel tölt el. :o)

A hétvége mindig egyhangú és nyugodt, de épp ezért annyira jó és megbízható. Csak egy baj van vele: olyan gyorsan eltelik. Aztán jön a hétfő a megszokott pörgés, mindennapi rohanás, ami megint csak szép és nagyon jó. Épp azért, mert annyira különbözik a hétvégétől.

"Hajni, sose felejtsd el: Egy gyertya nem veszít semmit ha meggyújt egy másikat." És milyen igaz. Ha másoknak segítünk és nem csak a saját céljainknak élünk, nem feltétlen kapunk hálát, de nem is ez a lényeg, hanem az, h nagyon jó érzés, hogy valaki miattunk találta meg az útját!!

 "Dolgozz úgy,mintha nem lenne szükséged pénzre,szeress úgy,mintha nem fájna a csalódás,táncolj úgy,mintha senki se látna..." Gyakran túlságosan elmerülünk abban,amit csinálunk és közben elfelejtjük miért is csináljuk. Néha le kell állni és végiggondolni hova rohanunk, mit miért teszünk és mennyi értelme van. Persze nem szabad negatív konklúziókat levonni :) de ha egy nap csak azt figyeljük meg, milyen szép a reggel, ahogy lassan felkel a Nap, ahogy a szellő fújja kinn a fákat, és a kis veréb élelem után kutatgat, rájövünk, hogy a mi életünk is csak egy alkotóelem, ami arra teremtetett, hogy kitapossa magának a saját útját, a saját boldogságát, ahogy arra képes. Meg kell becsülni mindent, amit kaptunk, azt is ami a legalapvetőbbnek és legtermészetesebbnek tűnik, pl. hogy egészségesek vagyunk, megvan minden végtagunk, van fedél a fejünk felett és meleg étel az asztalunkon. Mert ez csak addig egyértelmű, hogy van, amíg el nem veszítjük. Hisz bármit el lehet veszíeni.

Igazi sikernek az számít, amit nagyon becsülni tudunk, és csak azt tudjuk becsülni, amiért igazán megküzdöttünk. Ez nagyon sok munkát, olykor áldozatot és véres verejtéket igényel. De küzdeni kell. Ha elesel, fel kell tudni állni. Sokkal nagyobb dicsőség vert helyzetből babért aratni! 

Az élet célok nélkül üres!

Egy nagyon kedves barátnőmtől kaptam 1 verset, ami arról szól, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje, ami már születésünktől fogva a miénk és hordanunk KELL. Kb. az határozza meg az egész életünket, hogy hogy vagyunk képesek erre a feladatra. Elkerülni nem tudjuk, így hát meg kell vele békélni. Senki más nem hordhatja helyettünk és MINDENKINEK megvan a sajátja, ráméretezve, úgymond személyre szabva. Minden vereség, hordoz magában győzelmet. Csak meg kell találni, és nem szabad hagyni hogy a negatív dolgok erőt vegyenek rajtunk. Erősen kell koncentrálni a célra és tudni, hogy van egy felsőbb akarat, ami eldönti, hogy úgy kell-e legyen, ahogy azt megálmodtuk egykor.

Ma rájöttem arra, hogy lehet hogy nem létezik az igazi, de megéri rá várni. Minden alkalommal ha szerelmes vagy, adsz magadnak 1 esélyt. Lehet hogy szenvedsz, de megéri, mert ha eljön a Te időd, nem a múltat fogod bogarászni. Ha pedig mégis elkerülne Kupidó nyila, akkor meg már mondjuk 70 évesen nagyon vicces lesz visszagondolni a sok próbálkozásra, akár csak most.